Drága Anyukám emlékére
Köszönöm minden női felmenőmnek, hogy kibírták az életet, és hogy mindenki hozzátett egy kicsit az enyémhez. Sok szenvedést feloldottak – különben most nem lehetnék itt, és nem lenne könnyebb az életem, mint nekik volt.
Köszönöm a Dédinek, akit sosem láttam, és aki elaludt a karosszékben; a Nagymamámnak, akinek végighallgattam a haláltusáját; és a másik Nagyimnak, akit nem ismerhettem meg soha, mert elvitték 1945-ben a semmiért, és emiatt megszakadt a szíve. És köszönöm Anyunak, aki elfogyott, és végül elaludt, és majdnem végig vele voltam – remélem, megkönnyítettem az útját, amennyire csak tudtam… És köszönöm, hogy megtörhettem a generációs mintát, mert Ők járták az utat előttem.
Ez az évem erről szólt: szomorú lett, de ugyanakkor felemelt. Mert sok mindent megértettem és megbékéltem.
Azt kívánom mindenkinek, hogy ilyen kereken álljon össze a kép a saját életében, és nézze végig az elmúlt harminc évet, mint egy filmet. Lássa meg az összefüggéseket, és változtassa meg, amit lehet, és ami nem szolgálja a boldogságát. Tanuljon belőle, csinálja máshogyan, és tisztuljon a lelke, hogy továbbléphessen a jövőbe, ami már itt kopogtat az ajtón.
Azt kívánom, hogy sokkal könnyebb legyen, mint amit itt leírtam. Mert akik utánunk jönnek leánygyermekek, talán nekik most már igazán megjelenik a lehetőség egy új női minőség megélésére.
A kibontakozás még sok idő, és én már nem élhetem meg ennek a jövőnek az összes ajándékát. De még lehetek bölcs öregasszony a falu végén, aki megírja a történeteit és felismeréseit az utókornak – természetesen mindezt egy számítógépen, és aki felröppenti a palackposta helyett a felhőbe.
(Ez az írás nem a férfiak ellen szól.)
2025. december 14.
Tudó nők
Kibolyongtam a Világból egy ködös reggelen,
a fekete fák árnyékát követve mentem.
Erdei út hideg sara csúszott a talpam alatt,
de semmit nem találtam a barna avar alatt.
Kőkerítés mélyén elhagyott barlang nyílott,
a közelében egy beomlott üreg hívott,
belenéztem és sötét mocsarat láttam,
ahogy alattomosan kúszott a homályban.
A mocsár mélyén sem leltem senkit,
csak a rideg valóság nevetett hangosan:
Egyedül vagy a világban!
Kék lidércek árnyéka koppant,
s visszhangként kiabálta,
nem vagy senki, senki, senki,
eredj innen te semmi, semmi...
Köd, csöpögő fehér köd
gomolyog a zord téli fák között,
elnyeli a hangokat,
hiába hívlak, szavam elolvad.
Amikor megszülettem,nem mutattak meg Neked,
hiszen alig él e gyermek,
nem éri meg a reggelt,
nem kell fájdítani a lelket.
Mentek a szürke évek maguk módján,
anyám is végére ért az útján,
elbolyongott a ködben szépen,
egész életemben Őt kerestem.
De soha meg nem leltem,
csak halála előtti percben....
Körbejárnak a szokások,
amit balga ember kovácsolt,
a tudó nők elvesztek,
gyermekek már így születnek.
Hideg kórházi termekben,
elszakítják azon rendben,
így bolyonganak végig az életen,
szürke ködben egyedül.
Míg lelkük kimerül,
erdőbe menekül,
nyirkos ködös fák közé,
kék lidércek mellé.
Akinek az élet szerencsét is ad,
tiszta vízben tükröt kap,
ott állnak mögötte a nők,
mosolyuk megváltja a jövőt.
(A „Tudó nők” teljes terjedelmében és tiszta tördelésében a hamarosan megjelenő, „Kék virágok az út porában” című terápiás verseskönyvemben is olvasható.)
A vers megosztása, másolása semmilyen módon nem engedélyezett.
