Pedig a halál elkerülhetetlenül közeledik, és nem vár, ha itt az idő, megtörténik. Nem tudod befolyásolni, és megtanulod örökre, hogy nincs kontrollod felette. Más tudni, más megélni, és teljesen más érezni.

Aki még nem temette el egyik szülőjét sem, annak fogalma sincs, milyen folyamatokon kell keresztülmenni, és mik fognak történni. Nekem sem volt. Próbálsz felkészülni rá, meghallgatod, hogy erre nem lehet, mégis arra gondolsz, hogy de, igen. Hiszen már régóta kíséred egyik betegségből a másikba, és elmúlt nyolcvan éves. Tudod, hogy bármikor bekövetkezhet a búcsú. És végül rá kell jönnöd, hogy igazat mondtak: erre tényleg nem lehet felkészülni. Elindulnak a történések, és azonnal robotüzemmódba kapcsolsz. Nincs idő és energia érezni, csak cselekedni kell, menteni és ott lenni. Az agyad és a lelked szinte különválik, tudod, mi történik, de nem fogod fel.

Régen a közösség és a család együtt gyászolt, kialakult szokásrend szerint történtek az események. Mindennek megvolt a maga ideje. Három nap alatt elsiratták a halottat, eltemették, és az élet ment tovább, mert muszáj volt. Mi van most? Kórház, papírok, prefektúra, bürokrácia és iszonyat árak. Kérdések, amikre sosem gondoltál előre. Milyen ruhában temessük el? Ő mit szeretne? Milyen fényképet tegyünk ki? A gyászjelentés és a gyászbeszéd mit tartalmazzon? Kit hívjunk meg a halotti torra, már ahol tartanak még ilyet? Ezek jelentéktelennek tűnnek, de akkor, ott abban a helyzetben elképesztően megterhelőek.

Majd jön a születésnap, a halottak napja, a karácsony, és minden péntek, amikor meghalt. És minden csütörtök, amikor a temetés volt. Ezek csak a fizikai történések, amikkel valamit kezdeni kell. És még támogatnod kell az apukádat is, aki itt maradt, és hatvankét évet élt le anyuddal. Aggódsz érte, hogy kibírja, hogy túlélje, és hogy ne roppanjon össze teljesen. A hagyatéki eljárás szóba sem került még, de amikor megérkezik a felszólítás a nyilatkozattételre, úgy érzed, már csak ez hiányzott.

Rémtörténeteket persze hallunk, és reméljük, hogy velünk ez nem történik majd meg. Hogy a tüdőgyulladásban meghalni nem mindig fertőzés következménye, és hogy észre sem vesszük, hogy már kialakult. És az orvosok, ápolók nem is mondják, nem figyelmeztetnek, hogy ez már az a fázis. Hogy amennyiben nem hirtelen távozik az illető, hanem elhúzódó leépülés következik be, milyen jelek vannak, amikről, ha tudnánk, talán jobban készülnénk és értenénk a folyamatot. Nem ragaszkodnánk annyira a haldoklóhoz, hanem engednénk őt elmenni. Ha tudnánk, hogy a bennünk zajló folyamat egyik fázisát sem tudjuk megspórolni, mert az mindenképpen bekövetkezik a lelkünkben. Mert ez így van kitalálva. Aki nagyon, nagyon tudatos, már-már buddha, annak talán könnyebb lehet. De nem biztos.

Például, amikor jószándékból megkímélnek a halálhír közlésétől, mert túl fiatalnak, leterheltnek vagy nem felkészültnek ítélnek meg, és csak később tudod meg az igazságot. Így nem jutsz el a temetésre, és nem tudsz időben gyászolni. Amikor pedig egy közelinek számító családtag megy el, semmilyen tapasztalat vagy lelki edzettség nincs, és úgy érzed, azonnal a mélyvízbe kerültél.

Minden felerősödik, és előkerülnek a régi emlékek, történetek. Hallod a hangját a fejedben, tudod, hogy most ezt válaszolta volna, vagy ő így szokta csinálni. Nézed a fotelben az üres helyét, és látod magad előtt, ahogy a konyhában áll a tűzhely előtt, és főzi az ebédet.

Érzelmi hullámvasút: fájdalom, harag, szomorúság, közömbösség, és mély együttérzés másokkal, az elhunyt korábbi szenvedésével.

Betegségek: ki miben halt meg, és mi az, amit örökölhettem. A halál pontos oka a halotti bizonyítványon.

Az agyadban egymás után jönnek a képek, attól függően, hogy milyen körülmények között veszítetted el Őt. Nem hagynak nyugodni, becsukod a szemed, és tisztán látod őket.

Körülötted mindenki küzd a saját megélésével, és sokszor teljesen irreális, és feszült viselkedéssel kell szembenézned mások felől. Ilyenkor a legnehezebb megőrizni a belső kontrollt, hogy maradjon elég energia az elintézendő hivatalos ügyekre.

Már ezt sem tudom megkérdezni tőle, már nem tudom többet felhívni. Nem törlöd ki a telefonszámát a mobilodból soha, akkor sem, ha már nem él a száma. Időnként ösztönösen felhívod, és csak hallgatod a gépi hangot: Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Azt hiszed, megbolondultál. Pedig nem, csak a lelked máshogy dolgozza fel a hiányt.

Hogyan lehetett volna máshogy csinálni a kórházat? Az orvossal hogyan kellett volna máshogy beszélni? Miért nem tudtam hazahozni, hogy otthon, békében haljon meg?

Miért nem birtam ki azt az utolsó három órát mellette a legvégén? Talán ez a legnehezebb és a legkínzóbb gondolat. Mert az agyaddal pontosan tudod, hogy már nem bírtad, ő már nem volt a tudatánál, és felelős voltál az idős édesapádért is, akit haza kellett vinned. Pedig láttad rajta, hogy érzékeli a búcsút, de már nem tudott reagálni rá. Kínzó gondolatok és érzések.

Hogyan lehet ezt a nehéz időszakot méltósággal megélni, túlélni, kezelni és teljesen meggyászolni? Érdemes végiggondolni a generációs mintákat, meggyógyítani az érzelmi fájdalmakat, és eltávolítani a kínzó képeket a tudatból. Sírni. Pihenni, és elegendő időt adni önmagunknak. Kibeszélni.

A halál valójában egy másik tudatállapot, egyfajta lezárás és egyben továbblépés egy másik világba.