A halálról őszintén
Ma éjjel tart a legtovább a sötétség, itt a téli napforduló ideje. Ezért egy mindig aktuális témát hozok, ami a lezárásról szól. Mert örök körforgásban élünk, és egyszer mindennek vége szakad. Az életnek is. A természet is alszik és visszahúzódik, ahogy a lélek is. De ez a technikai és uniformizált világ erre nincs tekintettel, ezért egyszerűen belepörgeti az embert a rohanásba. Semmire nincs idő. Nincs egyéniség, csak protokollok vannak, amiket a társadalmi szokások ránk erőltetnek. Boldog, aki ebből ki tud maradni.
Pedig a halál elkerülhetetlenül közeledik, és nem vár, ha itt az idő, megtörténik. Nem tudod befolyásolni, és megtanulod örökre, hogy nincs kontrollod felette. Más tudni, más megélni, és teljesen más érezni.
Mi történik, amikor meghal az egyik szülőd, az édesanyád? Nőként írom ezt. Más, ha az édesapja hal meg a lánygyermeknek, és más, ha a fiúgyermeknek hal meg az anyja vagy az apja.
Aki még nem temette el egyik szülőjét sem, annak fogalma sincs, milyen folyamatokon kell keresztülmenni, és mik fognak történni. Nekem sem volt. Próbálsz felkészülni rá, meghallgatod, hogy erre nem lehet, mégis arra gondolsz, hogy de, igen. Hiszen már régóta kíséred egyik betegségből a másikba, és elmúlt nyolcvan éves. Tudod, hogy bármikor bekövetkezhet a búcsú. És végül rá kell jönnöd, hogy igazat mondtak: erre tényleg nem lehet felkészülni. Elindulnak a történések, és azonnal robotüzemmódba kapcsolsz. Nincs idő és energia érezni, csak cselekedni kell, menteni és ott lenni. Az agyad és a lelked szinte különválik, tudod, mi történik, de nem fogod fel.
Saját megélést keveset lehet olvasni a halálról, mert ez egy óriási tabutéma. Az emberek kerülik, mintha velük sosem történhetne meg. Úgy kezelik, mintha magánügy lenne, ami nem tartozik senkire. Ez igaz is, de mégis, ha többet beszélnénk erről, az sokat segíthetne másoknak. Mert ilyenkor nagyon magunkra maradunk a lelkünkkel, a kérdéseinkkel és a gondolatainkkal. Azt hisszük, csak nekünk ilyen nehéz, és elbizonytalanodunk, hogy vajon velünk van-e a baj. Azt gondoljuk, másnak biztosan könnyebb. Nem merünk beszélni a fájdalmunkról, magunkba zárkózunk, és félünk, hogy nem értenek meg minket.
Régen a közösség és a család együtt gyászolt, kialakult szokásrend szerint történtek az események. Mindennek megvolt a maga ideje. Három nap alatt elsiratták a halottat, eltemették, és az élet ment tovább, mert muszáj volt. Mi van most? Kórház, papírok, prefektúra, bürokrácia és iszonyat árak. Kérdések, amikre sosem gondoltál előre. Milyen ruhában temessük el? Ő mit szeretne? Milyen fényképet tegyünk ki? A gyászjelentés és a gyászbeszéd mit tartalmazzon? Kit hívjunk meg a halotti torra, már ahol tartanak még ilyet? Ezek jelentéktelennek tűnnek, de akkor, ott abban a helyzetben elképesztően megterhelőek.
A halotti bizonyítvány kiadási határideje hatvan nap. Amit ki is maxol a hatóság, és ez elképesztően frusztráló. Majd amikor már megnyugodnál kicsit, több hét múlva megkapod a papírt, benne a leírással, hogy mi volt az alapbetegség, mi volt a halál közvetlen és közvetett oka. Mindezt egy jelenkori, A4-es indigós másodpéldányon, amit alig tudsz kisilabizálni. Amikor sikerül, rögtön jön a kínzó kérdés: ezt vajon, ha tudta az orvos, miért nem mondta el? Újra előjönnek a képek és az érzelmek, és minden kezdődik elölről.
Majd jön a születésnap, a halottak napja, a karácsony, és minden péntek, amikor meghalt. És minden csütörtök, amikor a temetés volt. Ezek csak a fizikai történések, amikkel valamit kezdeni kell. És még támogatnod kell az apukádat is, aki itt maradt, és hatvankét évet élt le anyuddal. Aggódsz érte, hogy kibírja, hogy túlélje, és hogy ne roppanjon össze teljesen. A hagyatéki eljárás szóba sem került még, de amikor megérkezik a felszólítás a nyilatkozattételre, úgy érzed, már csak ez hiányzott.
A bűntudat, hogy miért nem szóltál, pedig pontosan tudod, hogy amikor éjjel ott hagyod a kiszolgáltatott helyzetben a hozzátartozódat, nem mered megtenni, hogy felvilágosítsd a nővért. Nem akarunk ezekről beszélni, így még a minimális elképzelés is hiányzik a társadalomból. Pedig a halál az élet része, tulajdonképpen a születésünk óta erre készülünk, legtöbbször teljesen tudattalanul.
Rémtörténeteket persze hallunk, és reméljük, hogy velünk ez nem történik majd meg. Hogy a tüdőgyulladásban meghalni nem mindig fertőzés következménye, és hogy észre sem vesszük, hogy már kialakult. És az orvosok, ápolók nem is mondják, nem figyelmeztetnek, hogy ez már az a fázis. Hogy amennyiben nem hirtelen távozik az illető, hanem elhúzódó leépülés következik be, milyen jelek vannak, amikről, ha tudnánk, talán jobban készülnénk és értenénk a folyamatot. Nem ragaszkodnánk annyira a haldoklóhoz, hanem engednénk őt elmenni. Ha tudnánk, hogy a bennünk zajló folyamat egyik fázisát sem tudjuk megspórolni, mert az mindenképpen bekövetkezik a lelkünkben. Mert ez így van kitalálva. Aki nagyon, nagyon tudatos, már-már buddha, annak talán könnyebb lehet. De nem biztos.
Tanítani kellene legalább a biológiaórán a középiskolában azokat az élettani folyamatokat, amik ilyenkor végbemennek a haldokló testében és tudatában. Hogy felismerjük, és tudjuk, mi történik. Igen, ez nagyon nehéz. De ha a homokba dugjuk a fejünket, az nem segít.
Például, amikor jószándékból megkímélnek a halálhír közlésétől, mert túl fiatalnak, leterheltnek vagy nem felkészültnek ítélnek meg, és csak később tudod meg az igazságot. Így nem jutsz el a temetésre, és nem tudsz időben gyászolni. Amikor pedig egy közelinek számító családtag megy el, semmilyen tapasztalat vagy lelki edzettség nincs, és úgy érzed, azonnal a mélyvízbe kerültél.
Tehát milyen érzelmi és mentális fázisokon megyünk keresztül?
Minden felerősödik, és előkerülnek a régi emlékek, történetek. Hallod a hangját a fejedben, tudod, hogy most ezt válaszolta volna, vagy ő így szokta csinálni. Nézed a fotelben az üres helyét, és látod magad előtt, ahogy a konyhában áll a tűzhely előtt, és főzi az ebédet.
Megélénkül benned a női generációs vonal, a női felmenőid története. Meglátod az összefüggéseket a sorsuk között, és látod azt a fejlődést, ami oda vezetett, hogy megszülethettél, és ma már egy magasabb szinten élheted az életedet, mint ők. Ez szintén sok lelki fájdalommal járhat, mert ilyenkor nemcsak az anyukádat gyászolod, hanem őket is.
Érzelmi hullámvasút: fájdalom, harag, szomorúság, közömbösség, és mély együttérzés másokkal, az elhunyt korábbi szenvedésével.
Felfoghatatlan és tartós hiányérzet.
Betegségek: ki miben halt meg, és mi az, amit örökölhettem. A halál pontos oka a halotti bizonyítványon.
Az az érzés, amikor az orvos a szemedbe mondja, hogy haldoklik az anyukád. Pedig mélyen tudtad, és ő is kíméletesen közölte, de mégis, ezek a helyzetek egy életre beléd égnek.
Már te vagy a legidősebb nő a családban. Ezzel óhatatlanul el kell ismernünk magunknak, hogy a mi életünk is véges, és lehet, hogy már kevesebb van hátra, mint ami eddig eltelt. Mi az, ami igazán fontos? Az idő pazarlása többé már nem engedhető meg.
Az agyadban egymás után jönnek a képek, attól függően, hogy milyen körülmények között veszítetted el Őt. Nem hagynak nyugodni, becsukod a szemed, és tisztán látod őket.
Energiahiány lép fel, mivel mindannyian össze vagyunk kötve egymással egy láthatatlan, finom szállal. Ez a kötés az édesanyánkkal a legerősebb, hiszen általa jöttünk a világra. Tudományosan is bizonyított tény, hogy biológiailag is kicserélődnek a sejtek az anya és a magzat között a terhesség alatt, és ezek évtizedekig ott maradnak egymás szöveteiben. Ezek az úgynevezett kiméra sejtek. Ha ezt kicsit továbbgondolom, akkor ez a tudományos megállapítás a fizikai bizonyítéka annak, hogy egy megbonthatatlan energetikai kötés van közöttünk. Mikor az egyik fél kilép a testből, ez a kötelék a földi síkon hirtelen megszakad. Egy hatalmas űr keletkezik a rendszerben, és ez képződik le fizikai energiahiányban, kimerültségben és belső ürességben. Ez a folyamat teljesen természetes és szükségszerű.
Körülötted mindenki küzd a saját megélésével, és sokszor teljesen irreális, és feszült viselkedéssel kell szembenézned mások felől. Ilyenkor a legnehezebb megőrizni a belső kontrollt, hogy maradjon elég energia az elintézendő hivatalos ügyekre.
Már soha nem lesz semmi olyan, mint amilyen eddig volt. Hetekig is eltarthat, mire eljutsz idáig, de amikor megérkezel ehhez a ponthoz, letaglóz a nyers felismerés.
Már ezt sem tudom megkérdezni tőle, már nem tudom többet felhívni. Nem törlöd ki a telefonszámát a mobilodból soha, akkor sem, ha már nem él a száma. Időnként ösztönösen felhívod, és csak hallgatod a gépi hangot: Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Azt hiszed, megbolondultál. Pedig nem, csak a lelked máshogy dolgozza fel a hiányt.
Álmodsz. Sokat. Ott van veled és boldog, egészséges, vagy éppen rémálmaid vannak.
Hogyan lehetett volna máshogy csinálni a kórházat? Az orvossal hogyan kellett volna máshogy beszélni? Miért nem tudtam hazahozni, hogy otthon, békében haljon meg?
Mi volt az utolsó, tiszta mondata? Mikor fogtad meg utoljára a kezét?
Miért nem birtam ki azt az utolsó három órát mellette a legvégén? Talán ez a legnehezebb és a legkínzóbb gondolat. Mert az agyaddal pontosan tudod, hogy már nem bírtad, ő már nem volt a tudatánál, és felelős voltál az idős édesapádért is, akit haza kellett vinned. Pedig láttad rajta, hogy érzékeli a búcsút, de már nem tudott reagálni rá. Kínzó gondolatok és érzések.
Bármilyen minőségű volt vele a kapcsolatod (akár jó, akár terhelt), mindenképpen szembe kell nézned ezekkel a belső megélésekkel. A feldolgozáshoz általában egy mély, komoly belső munka szükséges.
Hogyan lehet ezt a nehéz időszakot méltósággal megélni, túlélni, kezelni és teljesen meggyászolni? Érdemes végiggondolni a generációs mintákat, meggyógyítani az érzelmi fájdalmakat, és eltávolítani a kínzó képeket a tudatból. Sírni. Pihenni, és elegendő időt adni önmagunknak. Kibeszélni.
Az érzelmi feldolgozás nem spórolható meg, csak a mentális munka önmagában nagyon kevés.
A halál valójában egy másik tudatállapot, egyfajta lezárás és egyben továbblépés egy másik világba.